Mezőgazdasági terményt földolgozó iparos mindig volt Szatymazon. Néhányuk olyan jól keresett, hogy fölkerült a választók névjegyzékére. Így a malmosok és a mészárosok. Báló Istvánnak malma is volt. Róvó János és Kormányos Mihály több mint 20 évig (1878–1899) őrölt Szatymazon. Az 1870-es években Balogh Menyhárt, Katona József, az 1880-as években Molnár Tandari Illés és Enyingi Márton, az 1890-es években Faragó György, Kormányos András és Vetró Sándor, a 20. sz. elején Gombos Antal és Kertész Sándor volt malomtulajdonos.
A 19. század vége felé 5 lójárgányos szárazmalom és 13 szélmalom őrölte a tanyaiak gabonáját Szatymaz határában. Többségük tanyák közelében állott. Amikor valamilyen ismertető írás megjelenik a településről, abban mindig szerepel a ma is látható Enyingi-féle szélmalom.
Nem is gondolunk arra, hogy valamikor az 1900-as évek elején még rajta kívül kilenc vitorla forgatta itt Szatymazon a hatalmas őrlőköveket. Mind a tíz szélmalom mellett volt tartalékban egy-egy szárazmalom is, amik szélcsendes időben is biztosították az élelmezéshez és a takarmányozáshoz szükséges őrleményeket. Ezt a szélmalmot, Enyingi István vásárolta meg Kormányos Mihálytól, Csak egy része foglalkozott vámőrléssel, a fele egyébként is csak darálni tudott..
A Szatymazon máig látható, és a szájhagyomány szerint már 1848 előtt elkészült 9 méter magasságú, forgatható tetővel rendelkező,valaha ritkára szőtt vászonnal borított 4 vitorlás szélmalom. A Szatymaz-Felsőtanyai születésű Enyingi István igazi szélmolnár volt, akinek jövedelme az őrlés és darálás után kapott vámból állt. A megvásárolt, és a már 1911-ben sem korszerű malom, fa fogaskerekein és fa csapágyain továbbította a szél erejét és forgatta meg a 120 centiméteres malomkövet. Az őrlésért /liszt készítés/ és a darálásért 8%-os vámot vontak le, és 1% -ot porlásra. Jó szél esetén, 24 óra alatt, 3 mázsa liszt, vagy 5 mázsa dara készült el. A liszt egybeőrölt volt, színe sötétebb árnyalatú, a korpát is tartalmazta.
A sokat emlegetett Enyingi féle szélmalom, a legtovább működött a környéken. Már a nyomai is eltüntek az Ördögh-, Dékány-, és Kormányos András féle szélmalmoknak, amikor az Enyingi család tulajdonában lévő még büszkén forgatta vitorláit. Csak az 1952-es év elején, a modern darálókkal dúló hosszú- és kiláthatatlan küzdelem után pecsételődött meg végleg a sorsa. Ekkor a benne dolgozó szélmolnár már 79 éves. Talán ez a magas kor játszott közbe abban, hogy Enyingi István már nem nézett új munka után. Még élete utolsó szakaszában a malmához, a molnársághoz ragaszkodott.
A vámőrlés, a vámmal megváltható őrlés és darálás az 1912. év első hónapjától teljes lendülettel beindult. A szélmolnár élete nem volt irigylésre méltó. Nem az akkori gyakorlat szerint, napkeltétől- napnyugtáig dolgozott, hanem ahogy a szél fújt. Néha több napot is egybe kellett szakítania. Ha a vitorla megfordult a facsapágyak és a fafogú cserepek nyikorogni kezdtek, a szélmolnár talpra ugrott, a vitorlát szélirányba fordította a garatot felöntötte, a molnárkövet a forgó részekhez csatlakoztatta, a zsákot a kiömlő nyíláshoz felkötötte, a forgó részeket olajozta. Csak ez után lehetet „szusszanni”, esetleg a malomba lévő heverőre lepihenni. Pista fia is itt született a malomban még 1912-ben.
A szélmolnár első húsz éve aránylag jól fizetett a megélhetést biztosította. A garat nem járt üresen. Enyingi István tekintélyes ember volt még az adófizetők közé is felvették. Az igazi gond a szélmolnár nyakába akkor szakadt, amikor 1922-től a „vámőrlési Könyv” vezetését számára előírták, ez a könyv naprakészen tartalmazza az elvégzett munkát, az őrlető nevét, címét, a hozott zsákok számát, a termék fajtáját, súlyát és a kivetett vámot. Ettől kezdve az adót a beszedett vámhoz igazították (Természetesen egy „kis” eltéréssel az adóhatóság javára). Az írással azonban baj volt. Csaknem havonta megjelenő malomellenőr hol ezt hol azt kifogásolta.
A vámőrségi könyvből kikövetkeztethető, hogy mikor fújt a szélmalom működéséhez megfelelő szél. Az is megállapítható, hogy ebben az időszakban hizlaláshoz A szélmolnár írnivalója folyamatosa gyarapodott. A naponta vetetett és lezárt vámfeljegyzési könyv adataiból havi-és év végi összesítést is kellett készítenie, ami adójának alapját képezte.
Volt ellenőrzési naplója is amibe a havonta megjelenő malomellenőr írta észrevételeit, amit a molnárnak meg kellett válaszolni. A szélmalomnak volt raktárkönyve is amibe az összegyűjtött vámbevétel bejegyzésre került. Az igen gyengén látó Enyingi István akit az írásbeli munkára soha fel nem készítettek a maga módján igyekezett a hatóságok elvárásainak megfelelni.
Amíg az írni való csaknem naponta szaporodott az őrleni, vagy darálni való folyamatosan csökkent. A malomban volt egy mérleg és több súly, amit gyakran hitelesítettek. Az írások szerint már 1913. november 12-én megjelent a hivatalos mérleghitelesítő, aki a 200 kg-os mérleg pontosításáért 2 korona díjat kért. A 13 darab súlyt 1 korona 90-ért hitelesítette. Ez többször megismétlődött. Az 1931-ben végzett újabb hitelesítést során a mérlegért 4 pengőt a súlyokért 2 pengő 10 fillért kell fizetni. Ami érdekes, a hatósági hitelesítő az a Cseermák Béla akinek tanyája a Neszűrjhegyi úton ma is látható.
The request cannot be completed because you have exceeded your quota.Az állomástól 2 kilóméterre lévő szélmalmot, az alacsony, mestergerendás molnárlakással és a
raktárral együtt, Enyingi István halála után dr. Zlatarov László szatymazi orvos vásárolta meg. Ez
az utolsó szatymazi szélmalom sem kerülhette el, a magaslatra épült szélmalmok oly jól ismert
végzetét, a 60-as években belecsapott a villám.
Egy régi szakma, a molnárok életének, munkájának megismertetése, megőrzése az utókor számára kötelességünk.
Forrás megjelölés:
_____________________
– Szatymaz földje és népe, Monográfia, Szeged, 2000.
– a Mi Lapunk VII. Évfolyam 9. 10. 11. szám